Amilyen változatos a terület felszínformákkal tagolt arculata, olyan gazdag és változatos itt az ember tájalakító tevékenysége is, amit leginkább a területhasznosítás változása tükröz. A mintegy 22 km2-nyi mintaterület határain belül nincs olyan hely, amelyet ne ért volna az elmúlt évszázadok alatt rendszeres vagy ismétlődő antropogén hatás.
A korai időszak társadalmának a természetre gyakorolt hatását a rendelkezésre álló szűkös adatok alapján csak nagy vonalakban lehet rekonstruálni. A vizsgált térségben már i.e. 2500 körül éltek állattenyésztő népek (bádeni-kultúra), akik életmódjuk miatt gyakran kényszerültek helyváltoztatásra (DORNYAI B., 1926).
A rézkor utolsó szakaszában egy a vucedoli-kultúra körébe tartozó népcsoport szállta meg a termékeny völgyeket, és a bádeni-kultúra kicsiny létszámú csoportját a magasabb, erdőségekkel borított területekre szorította. A feltárt egykori település lakói az “őserdőkkel” benőtt hegyvidék földrajzi adottságaihoz alkalmazkodva a gyűjtögetés mellett, főleg szarvasvadászatból és kis állatok tenyésztéséből éltek. (BELITZKY J.,1973)
Az i.e. 750 táján kezdődő vaskor népei közül az állattenyésztéssel (főleg ló) foglalkozó szkíták közel 300 évig voltak a terület urai. Őket követték a kelták (i.e. 250), akik meghonosították az állati igaerővel végzett földművelést. Fejlett kereskedelmük volt, ők alakították ki a Zagyva és a Tarján patak völgyén át északra, Fülekre vezető, ma is használt 21-es út nyomvonalát. Ez az É-D-i irányú völgy mindig is energikus tájhatárnak számított a Karancs és a Medves között, ami sokáig mentesítette a fennsíkot mindennemű bolygatástól. A magyarok honfoglalása a térségben 899 körül zajlott. A letelepedők elsősorban a gyepüvonal védelmét biztosították. Kezdetben a földrajzi felszínformákhoz és a növénytakaróhoz való alkalmazkodás, azok katonai és mezőgazdasági hasznosítása jellemző. Miközben a korábban főleg pásztorkodással foglalkozó magyarok áttértek a földművelésre, az itt élő szlávok fokozatosan asszimilálódtak a magyarságba. Művelhető területhez az itteni - főleg cseres tölgyes - erdőségek kiirtásával jutottak(Faszén égetés). A főleg dombsági tájtípusba tartozó területsávoknak leginkább a patakparti, kevésbé tagolt, könnyebben megközelíthető részei állottak kisebb-nagyobb foltokban társadalmi hatás alatt, ami részben az erdőirtás nyomán kialakult földművelésben, részben pedig a vadászati tevékenységben nyilvánult meg (SOMOGYI S., 1996).
A tatárjárás miatt elnéptelenedő puszták lassú benépesülése mellett a nagybirtokosok hatalmának és anyagi erejének megnövekedése kifejezésre jutott a nagyarányú várépítésben, amiket elsősorban a várható újabb tatár támadások ellen emeltek. A Kacsics nemzetség által a térségben épített várak - Somoskő, Salgó, Zagyvafő - csak a XIV. századi írott forrásokban jelennek meg először (MAKKAI L.,(1954)
A XIV.-XV. századi források a gazdasági fellendülés jeleit mutatják. A mezőgazdasági termelésbe egyre nagyobb területeket vontak be. Olyan földek, melyeket a XIII. században lakatlanoknak tüntettek fel, a földesurak nagyarányú telepítő tevékenységének köszönhetően a XIV. század közepére benépesedtek. Közben átalakult a településmód is. Az Árpádkori szétszórt tanyaszerű települések fokozatosan koncentrálódtak, a lakosság nagyobb lélekszámú falvakban húzódott össze. A termelés mennyisége és minősége is emelkedett. A török megjelenésekor (1552) a régi várak közül Baglyaskő és Zagyvafő már romok voltak és később sem épültek fel. Somoskő, Salgó várait a XIII. század óta ugyan részben átalakították, bővítették, de egyik sem volt képes komoly ostromot kiállni. A török támadások részben a lakosság pusztulását, részben védettebb vidékre való menekülését idézte elő. 1576-ban a még magyar kézen lévő várak közül Somoskő is török kézbe került, és így az egész terület 17 éven át a török közvetlen fennhatósága alá tartozott. A török elleni harcok és a hódoltsági időszak falvak egész sorát néptelenítette el (Somoskőalja), de még nagyobb a száma azoknak a helységeknek, amelyek ezekben az években végképp megsemmisültek (Nagy-és Kisarany, Zagyva, Salgó, Uzsa) (REISZIG E., 1911).
A növekvő terhek ellenére is a XVII. század folyamán nagy változás történt a parasztság sorsában. Az elpusztult falvak egy része újranépesedett, s a parasztság szívós munkája nyomán a hódoltság területén is fellendült általában a termelés, ezen belül pedig az árutermelés. A hódoltság korában - az elpusztult falvak határainak művelésbe vonása végett - aránylag sok föld állt rendelkezésre, melyet a parasztság külterjes állattartásra használt.A Rákóczi-szabadságharc bukása után a termőterületek nagy része parlagon hevert vagy erdő borította. A földesurak megengedték a parlagon heverő jobbágytelkek művelését. A legelők feltörésével és erdőirtással hamarosan megsokszorozódott a szántóterület. A parasztok kemény munkával visszahódították az elvadult termőföldet és újat szereztek az erdők kiirtásával. Ennek hatására a hegységi vízgyűjtő területekről lefolyó víz mennyisége - eróziós tevékenysége - jelentősen megnövekedett, ami a síksági területek árvízszintjének emelkedését vonta maga után. (A somoskői uradalomban pl. 1717-ben a szántóföldek fele irtás.) A parasztságnak jelentős bevétele volt az állataiból, így a gabonatermesztés messze az adott lehetőségek alatt folyt. A népesség szaporodásával a legelők tekintélyes része művelés alá került, az állattartás így korlátozódott, viszont az új viszonyok között a szántóföldi gazdálkodás került előtérbe. A parasztság csak a maga szükségletére tartott lovat és szarvasmarhát, eladásra inkább juhot és disznót tenyésztett, s a fő jövedelmi forrásnak számított a medvesi erdőkben folyó nagyarányú sertéstenyésztés. A mezőgazdasági fellendülést azonban nem egészítette ki ipari haladás.
A XVIII. század első harmadában közismert mondás volt a “kenyeretlen Tarján” elnevezés. Az elnevezés oka: népesség növekedés miatt a környező falvak hegye-völgyes tájain, kevésbé termékeny szántóföldjein, rétjein sem a lakosságnak sem az uradalomnak nem termett elegendő gabonája. A termőföld területének irtások révén való növelése már az újra településkor elkezdődött. Részben a gabonatermelés fokozását is célozta, hogy a falu jobbágy lakossága az irtványföldek területének növelésére törekedett. Az erdőirtással kapcsolatban merül fel a kérdés, hogy mi történt a kivágott faanyaggal? Valószínűsíthető, hogy a lakosok - nem csak tüzelésre és építkezésre használva fel azt - zsindelyt és épületfát is készítettek belőle, amit aztán eladtak. A településekhez tartozó tölgyerdőkben igen nagy jelentősége volt a makkoltatásnak. 1729-ben Szluha Ferenc földbirtokos már az erózió okozta károk meggátlására is törekedett: helyszíni tapasztalata alapján elrendelte, hogy a termőtalaj vízmosások útján való elhordásának megakadályozása érdekében a szántóföldek felső és alsó végén mély barázdákat szántsanak, hogy “a hirtelen való eső a földekben mosást és kárt ne tehessen”.(SZABÓ B., 1972) A meggondolatlan erdőirtások következtében a tavaszi hóolvadások, záporok után szinte minden évben bekövetkező árvizek meredek, csupasz hegyoldalakról hihetetlen mennyiségű iszapot hordtak le feltöltve a völgyeket. Korabeli leírásokból olvasható, hogy a Tarján-patak völgyében nem ritkák az olyan hárs- és fűzfák, melyeknek csak ágaik látszanak ki az iszapos hordalékból. A rétek eliszaposodtak, minőségük egyre romlott, ez volt az elsődleges oka az állatállomány csökkenésének, ugyanakkor hozzájárult az is, hogy az uradalmi erdőkben megtiltották az addig szabad makkoltatást és favágást, ami a sertéstenyésztés visszaesését vonta maga után. Ezek után a juhtartás terjedt el az 1730-as években.
A terület legelői és erdői teljes egészében Jankovich Antal birtokában voltak, s a jobbágyoknak csak a legeltetési és a fakitermelő jogát biztosították. A meggondolatlan erdőirtásnak, az irtványok, a szántóterületek növelése csak egyik okozója volt. Siettette az erdő pusztulását a környékre települt ipari üzemek (üveghuták, vaskohók, posztógyár) faigénye, a XVIII. században még jelentős faépítkezés, később a seprű és kosárfonás, mely a lakosság fő kereseti forrásának számított. Az erdők pusztítását teljessé a Jankovich uradalom juhtenyésztése tette. A birkatenyésztés miatt irtották meggondolatlanul az erdőket és a legeltetés tette lehetetlenné azok újrasarjadását.A szántóföldek az esetek többségében a faluk körüli domboldalakon a rétekhez csatlakoztak, a fölöttük fekvő magaslaton pedig kopár legelőterületek húzódtak. Ez az elhelyezkedés a lehető legszerencsétlenebb volt, hiszen az erózió káros hatása így nagymértékben érvényesülhetett. A Somoskőhöz tartozó mezőgazdasági területek felnyúltak a Somoskői-patak és a Várbereg-patak mentén a Medves fennsík peremére, míg a zagyvarónai irtásterület a Zagyva forráságainak összefolyásáig nyúlt fel, csak a Várhegy maradványfoltja ékelődött közé. A fennsík keleti peremén elhelyezkedő mezőgazdasági terület, melyet a Matyó-patak mentén alakítottak ki, a ma Szlovákiához tartozó Tajti és Vecseklő birtokaihoz tartozott. Az irtványföldek sehol sem emelkedtek
A terület szénvagyonát kezdetben nem ismerték fel és a felszínközeli rétegek öngyulladása miatt létrejött talajmelegedést és a sokszor érezhető széngázbűzt csak mint természeti ritkaságot tartották nyilván. Radványi Ferenc 1772-ben megjelent munkájában olvasható Vecseklőről: “Beszéli a lakosság, hogy területünkön van egy verem, amelyben nem tudni, hogy milyen kigőzölgések, egykor maguktól meggyulladtak és sok víz ráöntésével sem lehet eloltani.” A Pressburger Zeitung 1767 október 31-i számából is ez derül ki: “A múlt nyáron magától gyulladt meg a föld a Salgó hegyen és izzott erős füsttel két hónapig. Az itt-ott előtörő lángok a földműveseknek ételeik megfőzésére szolgáltak. Az elégett föld kőszénné lett.”
Az 1870-es évektől meginduló szénbányászat ugyan átalakította a táj képét, ugyanakkor kedvezően hatott az infrastruktúra fejlődésére. Az ország első, gőzüzemű fogaskerekű vasútja Salgótarján és Salgóbánya között épült meg 1881-ben. Nem csak rakodók, bányavasutak hanem a nagyarányú betelepítések miatt új települések jöttek létre a vidéken (Salgóbánya, Rónabánya). A terület népesedési adatait vizsgálva is jól nyomon követhető a változás ( Az 1865-ben regisztrált 1000 fő körüli lakos a századfordulóra megharmincszorozódott. Az ábrán látható adatok tartalmazzák a szénmedence központjának számító Salgótarján lakosságát is, azonban a medvesi falvak népességnövekedésének aránya jóval felülmúlta azt (SZVIRCSEK F., 1997)
.
A szénmedence első bányáit a zagyvai és inászói birtokokon nyitották meg. A bányák kezdetben inkább szénkiásó helyeknek számítottak. A felszíni szénkibúvások mentén hatoltak be a széntelep mélyébe, akár 80-100 méterre is. A dúcolást, ácsolást a környéken található faanyagból nagyon rendszertelenül végezték, mivel még a fáról is a bányásznak kellett gondoskodnia. A kezdeti táróbányászkodást - miután a felszíni kibúvások, a magasabb rétegek szene elfogyott - felváltotta a nagyobb műszaki felkészültséget igénylő mélyebb szinten történő bányászkodás. A bányaipar hatalmas faigényét (talpfa, bányafa, fűtőfa) mind-mind a medvesi erdőségek fedezték (GAJZÁGÓ A., 1962).
Még nagyobb változás történt a felszín alatt, ugyanis a területet elhagyott, letermelt bányamezők szőtték át. A szénbányászat a készletek kimerülése miatt az 1960-as években szűnt meg. A szénipar a vizsgált terület tájökológiai szerkezetét alapvetően átstruktúrálta. A lapos fennsík egykori összefüggő, természeteshez közeli erdei ökoszisztémái egy-két
kisebb folt kivételével a bányászat áldozatává váltak. A fennsíkperemi erdőségek egységét viszont a bányaipar infrastruktúrális létesítményei (szállító útvonalak, kötélpályák, vasutak, szénrakodók) bolygatták meg. Ugyanakkor már a 20-as évektől kezdve megfigyelhető - éppen a bányászat egyre növekvő faigénye miatt - az újratelepítés is.
A trianoni békeszerződés a magyarság számára nem, viszont a Medves keleti peremének ökológiai változására kedvező hatással volt. A Csehszlovákiához csatolt Tajti és Vecseklő községek legelői “gazda” nélkül maradtak, sőt a határhelyzet miatt nagyobbrészt mentesültek mindennemű bolygatástól. Ez azt eredményezte, hogy a korábbi mezőgazdasági területek a spontán szukcesszió miatt beerdősültek, így a fennsík keleti letörését ismét összefüggő erdőtakaró borította.
A táj arculatának formálásában a XIX. század utolsó harmadától egy még intenzívebb környezet-átalakító emberi tevékenység lépett: a kőbányászat. A holland származású Janssen Alfonz Somoskő község határában emelkedő Nyerges hegyen nyitotta meg 1878-ban a terület első bazaltbányáját a Bagó-kő fejtést. Az első bazaltbányászatot azonban a Somoskő várának építőitől nem lehet elvitatni, hiszen a híres bazaltoszlopokból építették fel a falakat a XIII. századtól.
A vasút és a közúti hálózat kiépítése is lendületet adott a kőbányászatnak. Az I. világháború után a magmás kőzetfajták helyett az andezit és a bazalt felhasználására került sor. 1945 után a faragott útburkoló kövek helyett egyre nagyobb mennyiségű terméskőre volt szükség útalapozásokhoz, építkezésekhez. A Medves-vidék kistájban Zagyvarónán 4,2 Mt művelésre való készlet, Somoskőn 1,6 Mt bazalt zúzottkő van felmérve. Kezdetben a tulajdonosok rablógazdálkodást folytattak. Elsődlegesen a profit érdekelte őket, a bányák állapotával keveset törődtek. Ésszerűtlen művelésre vall a meddő helytelen elhelyezése is, mely akadályává vált a bazalt kitermelésének. A növekvő igényeket új bányák nyitásával elégítették ki (1950-ben 23800 t kőzetet termeltek) (GAJZÁGÓ A., 1962). 1954-ig fokozatosan csökkent a kereslet (8400 t), majd ismét emelkedett (1960-ban 134500 t). A kitermelt bazaltot gépkocsin és vasúton szállították az út-és vasútépítésekhez, illetve folyók (pl. Tisza) védőgátjainak kialakításához. A bazaltbányászat szempontjából a Medves-fennsíknak volt a legnagyobb jelentősége, a bazalttakaró egységes peremét megbontva 20 kisebb-nagyobb bányaüreget számolhatunk össze, melyek közül a hegy nyugati oldalán lévők (Eresztvényi-bányák) hazánk legnagyobb bazaltbányái közé tartoztak, s a hazai útépítő kőbányászatnak több évtizeden át központjául szolgáltak Jelentős változás érintette a mezőgazdaság földhasználati struktúráját is. A terület felduzzadt lakosságának földigénye használatba vette a bányászat révén keletkezett fennsíki irtásterületek túlnyomó részét. A fennsík teljes egészét a peremekig felszántották, a táblák közé csak a természetesen hátravágódó eróziós völgyek erdei, illetve a kőbányászat infrastrukturális elemei ékelődtek be. Emiatt súlyos problémát jelentett, hogy a rétterületek tovább csökkentek. A térség azonban még ebben az időszakban is - akárcsak napjainkban - azok közé a területek közé tartozott, ahol az egy lakosra jutó mezőgazdasági terület a legkisebb volt, illetve a mezőgazdasággal foglalkozó emberek a lakosságnak a legkevesebb százalékát tették ki. Jellemző adat a korszerűtlen mezőgazdaságra, hogy 1935-ben az összes szántóterület csak 20%-át trágyázták, ebből összesen mintegy
Forradalmi változást jelentett a terület életében, hogy a Medves térségében a gazdag felszíni formavilág, a felszínt borító növényzet és a vulkáni csúcsokra épült középkori várak természetes környezetének megőrzésére a természeti és kultúrtörténeti értékek megismerésére irányuló turizmus elősegítésére az Országos Természetvédelmi Hivatal 1964-ben
A területet kezelő termelő szövetkezetek a 60-as években még próbálkoztak különböző kultúrnövények (burgonya, kukorica) termesztésével, azonban a természetvédelmi területek létrehozásával a területhasznosítás feltételei szigorodtak. Ezért, valamint a kedvezőtlen talajadottságok ( sekély, rossz minőségű, gyakran bazaltmurvás agyagbemosódásos barna erdőtalaj) miatt a 60-as évektől a tsz-ek a jövedelmező erdőgazdálkodás mellett az egykori fennsíki szántóterületek töredékén a megnövekedett állatállományuk részére takarmány növényeket termesztettek, a parlagon maradt szántóterületeken pedig legeltettek.
A terület földhasználatának változása 1971-től napjainkig
1989-ben a Salgói és a környező Természetvédelmi Területek (zagyvarónai várhegy, Gortva-völgy, Zagyva-folyó eredő forrása) összevonásából, térbeli kiterjesztésével és természetvédelmileg magasabb kategóriába emelésével hozták létre a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzetet, mely a területet a Somoskőre vezető műúttól északra eső nyúlvány kivételével teljes egészében lefedi. A napjainkban is változó természetvédelmi törvények hatása a következő részekben bemutatandó földhasználati típusok minőségi és területi változásában éreztette magát.
A táj életében mérföldkőnek számított, hogy az 1980-as évek közepére a piaci igények fokozatos megszűnése miatt, illetve a természetvédelem közbelépésének köszönhetően a Medves térségének összes Magyarország területére eső bazaltbányáját bezárták. Azóta a terület legnagyobb környezeti problémáját ezek a felhagyott külszíni bányák jelentik.
A Bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. Törvény Tájrendezés című 36.§-a kimondja: A bányavállalkozó köteles a külszíni területet, amelynek használhatósága a bányászati tevékenység következtében megszűnt vagy lényegesen korlátozódott, a műszaki tervnek megfelelően, fokozatosan helyreállítani, és ezzel a területet újrahasznosításra alkalmas állapotba hozni, vagy a természeti környezetbe illően kialakítani.
A területen egyedül az eresztvényi Közép-bányára van még érvényes bányászati jog, így csak ez az egy bányaudvar kötelezett tájrendezésre. Sajnos a többi bányaudvarra rekultivációs terv nem készült (illetve mára már elkészültek néhány bánya rekultivációs tervével, de pénzhiány miatt azok megvalósítására még nem került sor), a bányák a művelés befejezése óta érintetlen állapotban vannak, csupán a növényzet spontán visszatelepülése indult meg, valamint a legtöbb, illegális szemétlerakó hellyé vált. Kivételt csupán a Magyar-bánya jelent, ahol a Bükki Nemzeti Park munkatársai szabadtéri kőzetbemutató kiállítást alakítottak ki. A természetvédelmi szakemberek azonban tervezik kerítéssel történő állandó lezárását, mert a Tájvédelmi Körzet területén itt található az uhu egyetlen ismert revírje, így további párok megtelepedését szándékoznak elősegíteni.
A külfejtések "sebhelyei" miatt megsemmisült illetve megváltozott az eredeti földtani, rétegtani szerkezet, az ehhez kapcsolódó felszínalatti vízrendszer és az élővilág. A függőleges bányafalak elmetszik a vízadó rétegeket, így források fakadnak fel rajtuk, melyek megtöltve a mélyedéseket időszakos tavakká fejlődnek. A környezetétől eltérő mikroklíma jön létre. Az elvégzett hőmérési eredmények átlagosan 4-5 fokkal mutattak alacsonyabb értéket a bányaudvar alján, mint a peremek felső részén. Ez egyrészt köszönhető az üregek hidegcsapda jellegének (a hideg levegő tartósan megüli ezeket a mélyedéseket), illetve a hosszan tartó nappali árnyékoltságnak köszönhetően.
A külszíni bányák környezetük erózióbázisává váltak. Főleg a csapadékhullás utáni felületi és árkos lefolyás miatt üledékgyüjtőként jellemezhetők. A felszín lejtésviszonyainak természetes kiegyenlítődése ma is tart. A közel huszonöt éve használaton kívüli bányák egykor meredek falai előtt, a lejtős tömegmozgásoknak köszönhetően, törmeléklejtők alakultak ki. A kialakult törmelékkúpokon és azok másodlagos törmeléklejtőin gyorsan megjelennek az eredeti vegetációtól teljesen különböző növényfajok - leggyakrabban az akác és az egércsenkesz társulás karakterfajai -, elősegítve a terület természetes rekultivációját. Problémát jelent, hogy a természetes felszínkiegyenlítődést elősegítő törmeléklejtők anyaga “olcsó” építőanyagnak számít, a bányaudvarok lezáratlansága miatt sok esetben teljesen elhordják azokat, de illegális kőbányászat nyomai is felfedezhetőek.
A meredek bányafalon, a vulkáni kőzet felszínén kialakult üledékes rétegek lejtése a bányagödör irányába mutat. Az ilyen rétegekben mozgó víz fellazítja a rétegeket, esetleg csuszamlási pályák, felszíni berogyások jönnek létre. Télen a kőzetszemcsék fagyemelés miatt is kiperegnek. Ezeknek a folyamatoknak az évszakos sebességét jól szemlélteti a Közép- bánya tavának téli jégtakarójára hullott törmelékmennyiség. Ha télen vastag jégpáncél képződik a tavon, a ráhulló aprózódott törmelék teljesen betakarja azt. A kőzetrepedésekben növekedő gyökerek repesztő hatása is az aprózódási folyamatot segíti. Az így keletkező üledékek kitöltik a kőzetrepedéseket.
Ezekben a külfejtésekben az eredeti felszín visszaállítása reménytelen feladat. Nemcsak az óriási költségek miatt, de a kibányászott és felhasznált kőzetek helyét máshonnan kitermelt anyaggal kellene pótolni. Ezért ebben az esetben a legegyszerűbb megoldás a rézsűk mesterséges kialakításával a természetes rekultiváció elősegítése lenne. A bányászat által teremtett, majd az ember által a környezethez igazított ökotopnak mindenképpen szervesen bele kellene illeszkedniük a Medves vidék tájökológiai szerkezetébe.
Az 1970-es évekig tartó szénbányászat után megmaradt meddőhányók mára beerdősültek. Az egykori bányavágatok beomlása miatt a felszínen gyakran süllyedékek, berogyások keletkeztek, melyek akár
A jó természeti adottságok mellett a '60-as évek végétől beinduló nagyüzemi vadgazdálkodás fegyelmezett légköre lehetővé tette a nagyvad létszám évről - évre növekvő számát. A kíméletesebb vadászati módok (cserkész-út hálózat, magaslesek, szórók alkalmazása, stb.) bevezetése, a pihentetett területek, úgynevezett vadkamrák létesítése egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a terület nagyvadeltartó - képességét jóval felülmúló állomány alakulhasson ki, amely jelentős nyomást gyakorol a medvesi erdőségekre. Ennek ellenére a korábbi tíz éves üzemtervezés (1980-1990 között) csak a mennyiségi eredmények megőrzésére koncentrált. A “szarvas egység” és a vadeltartó képesség elemzése itt sem mondta ki célnak a vadállomány létszámkorlátozását. A természetvédelmi előírásokkal, célokkal a minimális vadlétszám adatok harmonizálnak jobban. Ez a törekvés egyben a vadállomány minőségére (egészségügyi helyzet, nagyobb trófeák, stb.) is kedvezőbb hatású lenne. Legnagyobb kártételt a vaddisznóállomány okozza – taposása, rágása, túrásai, trágyázása egyes helyeken az érzékenyebb fajok eltűnését vonja maga után - a környező erdőségekből irányuló jelentős migráció miatt számuk minimalizálása azonban nehezen valósítható meg. A vadászat így ma –csúcsragadozók hiánya miatt - szükséges rosszként jelenik meg a területen.
Az erdőgazdálkodásban ez időszak alatt jelentős strukturális változás nem zajlott le, még mindig túlsúlyban van az erdőkiélés, a fatermelés célú gazdálkodás. A természetvédelmi szakemberek elmondása szerint az elkövetkezendő tíz évben ideális lenne elérni, hogy az erdők mintegy 30 %-a mentesüljön a fatermelési célú erdőgazdálkodás alól. Minden bizonnyal egyik módszere a kezelési zónák kialakítása lesz, ahol a nyereségérdekelt erdőgazdálkodóknál az "A" zónába jelölt területeknél fakitermelés célú beavatkozás csak tájidegen fajok visszaszorítása érdekében lesz lehetséges, míg a "B" és "C" zónákban az üzemtervi előírásoknak megfelelő gazdálkodás a kezelési táblázat szerint lesz végezhető. Stratégiai cél az őshonos fafajok arányának, a véghasználati kor és a szálaló erdőgazdálkodás területi arányának növelése. Jelenleg a haszonelvűség teljes megszűnése legszembetűnőbben a BNP Igazgatóság erdőterületein következett be, ahol csak ápolást és tisztítást hajtottak végre, fakitermelés csak erdőnevelési és tájidegen fafajok visszaszorítása céljából történt. Az Ipoly Erdő Faipari Gazdaság Salgótarjáni Erdészetéhez - mely a terület erdeinek mintegy 75 %-ának kezelőszerve - tartozó erdőkben a munkavégzés időbeli rendjében következett be lényeges változás, mely a vegetációs időn belüli fakitermelések megszűnésének folyamatában testesül meg. Az erdőgazdálkodás napi gyakorlatára jellemző, hogy az gazdálkodók a "kivitelezés" munkaszervezetét gyakorlatilag mindenütt felszámolták. A csemetenevelés, az erdőápolás, nevelés, fakitermelés, szállítás szinte teljes egészében vállalkozói szerződések alapján történik. A munkavégzés ennek megfelelően meglehetősen színes. A rendkívül meredek felszínek, és ezek gyakorisága miatt egy-egy erdészeti beavatkozás után a talaj igen könnyen erodálódik, mely az erdők egykori, természetes állapotában is elfordulhatott, de az elmúlt évtizedekben antropogén hatásra felgyorsult. Ennek áthidalására az erdészet a hetvenes évektől nagyarányú erdőtelepítésekbe kezdett. A száraz vízmosásokat, a ritka facsoportokkal jellemezhető legelőerdőket borító (Franciaország által Európába behozott) akácosokat a századforduló körül telepítették nagy szorgalommal, leginkább a kipusztított tölgyerdők helyén. A 20-25 éves vágásfordulóval letermelt állományok helyén sarjaztatott példányok állnak. Szintén telepített erdőségek a 400 - 500 méterig előforduló cseres- tölgyeseket megszakító, fenyőfélékből - leginkább erdei és feketefenyőből - álló foltok, melyek az erdőtelepítvények mintegy 90%-át teszik ki. Domináns szerephez jutottak a terület fafajainak aránya között és uralják a táj képét.
Sajnos mind az akác, mind a különböző fenyőfajokból álló erdők által elfoglalt terület igen jelentős. Ezen tájidegen fajokból “előállított” ökológiailag alacsonyabb értékű erdők azonban számos helyileg ritka és védett faj (haraszt, körtike és orchidea) élőhelyei A korosztályviszonyokat vizsgálva kedvezőtlen, hogy a 100 éves kor feletti erdőállományok összes területe nem éri el az 5 %-ot, míg a 150 éves kor felett mindössze 1,1 ha-t találunk. Ez természetesen fakad a viszonylag nagy területet elfoglaló alacsonyabb vágásfordulót jelentő fafajok arányából is. A korosztály összetételében két átlagostól eltérő adatot is találunk. A 10 és 30 év közötti nagy arány az akkori nagyarányú erdőtelepítésekre vezethető vissza, míg az 50 és 60 év közötti alacsony szám a II. világháború idején végrehajtott nagyarányú fakitermeléseket jelzi.
A 60-as években elkezdődött mezőgazdasági szerkezetváltás folytatódott, sőt intenzitásában jóval felülmúlta azt. A terület 1971-re egy-két folt kivételével teljesen mentesült a szántóktól, s a felduzzadt állatállomány legeltetése érdekében a Medves-laposát - sarjerdőkkel, bokorerdővel borított egykori felhagyott szántóterületet - ismét bevonták a művelésbe legelőterületként. A Medves-fennsíkon a korábbi gazdálkodó szervezet kb. 300 db-os szarvasmarha állományát rendszeresen kihajtották, a fennsík hasznosítását ezen kívül Rónafalu határában még egy 50 állatból álló juhnyáj is segítette. A somoskői istálló állatait a községtől délre elterülő legelőkre hajtották ki, mely a Somoskői- illetve a Várbereg-patak és az eresztvényi bányákig nyúlt. Az egykor virágzó Medvespuszta a Nagy-út-táblát és a Gyökerest hasznosította, míg a rónafalui hodály és istálló szarvasmarhái a Rónai-lapos és a Domonkos-tető füvét legelték. A Zagyvaróna és Salgópuszta körüli dombokra pedig nagy számú juhot tereltek. Ez az állatlétszám biztosította a kívánatos gyepterületi arány fenntartását, így a gyepi területek magas fajdiverzitásának megőrzését.
1990 óta a föld magánosítása a privatizáció és a mezőgazdasági termékek iránti kereslet csökkenése újabb változásokat eredményezett. A piaci lehetőségek beszűkülése az állatállomány drasztikus csökkenéséhez vezettek. Részben hozzájárul ehhez, hogy a hagyományos állattartáshoz, a paraszti gazdálkodáshoz értő réteg kiöregedett, az ehhez szükséges ismeretekkel a fiatalok nem rendelkeznek. A medvespusztai állattartó “centrum”-nak ma már csak a romjai találhatók, a somoskői istállót asztalosműhellyé alakították, a többi használaton kívül áll. Egyedül a rónafalui hodály “üzemel”, ami a fennsíkon legeltetett egykor nagyszámú gulya maradványának téli szállása. Jelenleg, évjárattól függően a terület mindössze 40 - 60 %-án legeltetnek, a többit évente egyszeri kaszálással hasznosítják. A sovány gyepek évente maximum két kaszálást adnak. A legeltetésnek is lehet azonban környezeti ártalma. Napi gyakorlatára egyre inkább jellemző, hogy egy karámmal körülkerített részt a teljes kopárságig “lelegeltették”, elősegítve ezzel az állati eredetű taposás-erózió megjelenését. Jelenleg a Domonkos-tető déli részének gyepe esett ennek áldozatává.
Döntő részben, a hasznosított területeken az egy nyájban, gulyában legeltethető állatlétszám a gazdálkodók számára gazdaságossági kérdés. Mivel jelenleg a gyepterületek vonatkozásában “kínálati” piac van a térségben, így vélhetően engedményeket kell tenni, hogy ezek az ökológiailag értékes területek fennmaradhassanak. Amennyiben az engedmények nem érik el a gazdálkodók számára az elvárt mértéket, a gyepterületek “használat” nélkül maradnak. A területet nem hivatásszerűen, hanem pihenési, esztétikai szempontból szemlélő számára a felhagyott gyepek negatív élményt jelentenek, s a helyi lakosság és az idelátogatók is szívesebben fogadnák a nagyobb állatlétszám által alakított táj képét.
A megváltozott földtörvényeknek köszönhetően a 90-es évek elejétől néhány rónafalui lakos belefogott az egyéni gazdálkodásba. A szántók döntő többsége a Rónai-laposon terül el, a mintegy 100 ha-os nagyobbik részén a gazdálkodás nagyüzemi jellegű, a burgonyán kívül kizárólag a háztáji állatok számára takarmánynövényeket termesztenek. Minőségét tekintve termelési szempontból alacsony színvonalú, veszélyes technológiák alkalmazása nélkül. Habár a műtrágya és növényvédőszerek használata messze az országos átlag alatt van, a sekély talajréteg és a kiemelt helyzet miatti gyors talajvízmigráció miatt, a nitrátszennyeződés egyértelműen kimutatható a Gortva patak vizében. A szántók kisebbik hányadán kisparcellás extenzív gazdálkodás folyik, de jellemző a felhagyások és újrapróbálkozások változatossága.
A térségben található falvak az elmúlt 30 év alatt jelentős teret nyertek a korábbi szántóföldek, gyümölcsösök, kaszálók és konyhakertek rovására, Somoskőújfalu keleti része is “benőtt” a területre, kiépült Brenzaalja és Eresztvény hétvégi házas övezete. A települések egyáltalán nem kielégítő - és a három évtized alatt alig változó - csatornázottság miatt még ma is jelentős mértékű a szennyvizek élővízbe juttatása. A Medves vidéken belül található települések közül erőteljes Salgóbánya és Rónafalu urbanizációs hatása. A lakossági jövedelmek alacsony színvonala a környezet kiélésében (falopások), a közműfejlesztések elmaradásában (szennyvíz) és az általános környezeti kultúra romlásában (szemét) erőteljes hatást gyakorolnak.
A föld feletti vezetékek közül az elektromos vezetékek és a felszámolt drótkötélpályák nyomvonala jelenti a legnagyobb problémát A tájképi szempontokon gondot jelent, hogy nyiladékaik megbontják az egységes erdőfoltokat és fő forrásai (ökológiai folyosói) a tájidegen növényfajok terjedésének. Az igazán nagy problémát az akác okozza. Az akácosok fényviszonyai és nitrogénbősége a nitrofil gyomok terjedési gócpontjaiként a környező területek degradációját is maga után vonják. Agresszív terjedésével az akác behatol és elszaporodik szinte valamennyi növényzeti típusban és annak intenzív leromlását okozza. Amennyiben viszont a nyiladékokat kezelik, lejtős térszínen könnyen az erózió áldozatává eshetnek. Hasonló problémát vet fel az országhatáron végighúzódó határnyiladék, melyhez hozzájárul a gyakori őrjáratok taposás-eróziója is.
A Tájvédelmi Körzet megalakulásakor - 1989-ben - a terület birtok és használati viszonyai a korra jellemző képet mutatták. Állami (és önkormányzati) tulajdont 63%-ban, szövetkezeti tulajdont 36%-ban és egyéb jogi személy tulajdonát közel 1%-ban, a magántulajdont 0,3%-ban lehetett kimutatni. Ez a tulajdonosi szerkezet gyakorlatilag megegyezett a használati viszonyokkal. Az elmúlt időszakban lezajlott és még a most is folyamatban lévő tulajdonrendezések során a birtokviszonyok a 7. ábrán látható módon alakulnak. Jelentős és egyben korszakos változás, hogy a Tájvédelmi Körzet területén a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság kezelőként jelenik meg. A BNP kezelésű területek nagysága a védett területek védettségi szintjének helyreállításáról szóló jogszabály alapján, pénzügyi forrásoktól függően tovább nőhet. Az igazgatóság a szántó és gyep művelési ágú területeken megkezdte a használatba adási szerződések megkötését. A földhasználatra vonatkozó igény, jelentéktelen, 1999-ben nem érte el a 10 ha-t. A földhasználók sorában legjelentősebb Ipoly Erdő Faipari Gazdaság Salgótarjáni Erdészetének területét a tulajdonrendezés nem érintette. Az eresztvényi kőbányára vonatkozóan a Ceredvölgye Szövetkezetnek van még érvényes bányászati joga, ám ezek a bányák nem üzemelnek. Az egyéb tulajdonosok és használók (önkormányzatok, közútkezelő, stb.)
Forrás: A Karancs-Medves Természetvédelmi Alapítvány: Nógrádi értékekért.
arányaiban igen kis területen érdekeltek, és a természetvédelmi kezelés tekintetében pontszerű hatást gyakorolnak.
A jelenkori állapotok földhasználatát tükröző térképet a 8. ábra szemlélteti. Készítésekor alaptérképnek egy 1998-ban helyesbített, 1:15000-es méretarányú tájfutó térképet használtam, ami az egyes növényzeti és földhasználati kategóriákat nem, viszont a jelleghatárokat rendkívüli pontossággal ábrázolja.
Turizmus
A Medves vidék a Mátra - Bükk kiemelt üdülőkörzettel nem érintkezik, attól észak-nyugati irányban a szlovák határ mentén részben elmaradott, részben leépült szintű infrastruktúrával rendelkező térségben található. A térségben a bányaipar és a nehézipar fejlődésével együtt alakultak ki egyes települések, melyekben a bányák bezárása, az ipar leépülése után alig lehet megélhetést találni. A mezőgazdaság lehetőségei a domborzat és a gyenge talajadottságok miatt az állattenyésztésre korlátozódtak, annak viszont a piaci lehetőségei szűkültek be. A gazdasági elmozduláshoz vezető egyik lehetőség a turizmus, mely a térség gazdaság-fejlesztési terveiben erősen preferálva van. A Medves vidéken a turizmus feltételei eltérően alakultak ki, helyenként igen kezdetlegesek, máshol már a természetjárás hagyományaival együtt fejlődtek. A meglévő adottságok és infrastruktúra, a természetjárás, a bakancsos turizmus és főleg a vadászat igényeinek felelnek meg. A turizmus feltételeinek hiányosságai, az infrastruktúrális fejletlenség előnnyé válhat, ha azt vesszük figyelembe, hogy még nem indult el semmilyen komoly fejlesztés. A természetvédelem számára biztosítva vannak az eszközök minden, a védett terület további terhelését okozó fejlesztés kontrollálásához. A kialakult és beágyazódott kirándulási szokások a mai kor igényeinek (ökoturizmus) megfelelő irányú megváltoztatása komoly munkát és hosszabb időt követel. Legfőbb gond a főbb turistacélpontok környezetében jelentkezik. A kirándulások az „érkezz meg, rakj tüzet, egyél-igyál, és a maradékot hagyd a helyszínen” elv alapján szerveződnek. A kihelyezett szeméttárolók rendszeres ürítése nem megoldott, a kukák a saját szemetükbe fulladnak bele, ezért környezetükben erős degradációt okoznak. A turizmus által legterheltebb területek: Salgói-vár, Kis-Salgói tanösvény és a Somoskői-vár környéke, amelynek terheltsége a tervezett gyalogos határátlépő megnyitása után várhatóan tovább növekszik. A bányászat következtében keletkezett tavak (Közép-bánya tó, Róna-bánya tó) is meglehetősen terheltek. Ezeket ma már nem kezeli senki, de a helybéli lakosok fürdenek benne, s mivel a partokon élnek társadalmi életet, ezért igen szennyezettek.



































Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Propecia Discussion [url=http://leviplus.com]levitra in canada discount code[/url] Como Comprar Kamagra Online
almágy/gemersky jablonec
(szabo istvan, 2011.09.01 20:03)
sok szeretettel udvozlok mindenkit ,nagyon megorultem ennek az oldalnak.nagyon tetszik ,mivel engem es minket is erint ez az oldal es meg tobbet megtudhatunk errol a gyonyoru tajrol.koszonet es hala.szabo istvan almagy./ui.elnezest ,hogy ugy irok mint pako beszel./
szerencsés pénz
(Szerencséspénz, 2010.07.03 11:30)Keress naponta akár 100 euró-t, próbáld ki ingyen! http://szerencsespenz.c8.hu
Can Amoxicillin Cure Syphilis LesSpeepe
(LesSpeepe, 2019.09.22 16:39)